Gábor Istvánné

 

(1966-1974) Huszonegy évvel a második világháború után, tízzel ötvenhat után. Ági néni a harmincas évei derekán járt, amikor 1966-ban osztályfőnöke lett az akkori 5.c-nek, harmincvalahány tízévesnek. Két évre rá jött a hatvannyolcas gazdasági mechanizmus itthon, a tavasz Prágában, amikorra pedig – újabb hat év múltával – az osztályból IV.c lett, begyűrűzött Kelet-Közép-Európába az olajválság. Mi voltunk az a kései beatnemzedék, amely az iskolaéveit jólfésülten kezdte, nyolcadikosként igyekezett a füle mögé simítani hosszú hajtincseit, az érettségi tablóról pedig polgárpukkasztó külsővel mosolygott vissza. Ági néni történelem-latin szakosként oly korban próbált ígéretes felnőttet faragni belőlünk, amely az ő generációjának is nehezen megválaszolható kérdéseket tett föl. Kitűnő tanárként, vívódó nevelőként küszködött velünk az oktatás világválságának éveiben. A hetvenes évek első felének gimnazistáival, akiken imitt-amott óhatatlanul kiütköztek a másként gondolkodás tünetei. A gyorsuló időben sietős léptekkel közeledett osztályfőnökünk a folyosón. Pontos volt, mint a régi órák. Karján könyvek tornyosultak, csodálkoztunk, hogy bír velük a vékony tanárnő. De mindig érdekes szemelvényeket, okulásra érdemes idézeteket olvasott föl nekünk. Amikor a terembe lépett, csak egy dolog maradt fontos számára: megtanítani, megértetni, megszerettetni a tárgyát, hozzánk hasonló vagy tőlünk talán nagyon is különböző emberek életét. Küldetésnek tartotta munkáját.

(1994) A húszéves érettségi találkozó mély nyomokat hagyott bennünk, a negyven felé közeledő középnemzedékben. Ági néni is tanított még az idő tájt, de már túl a nyugdíjkorhatáron. Erények és vétségek? Azon az estén oldódtak föl végképp a hajdani nézeteltérések. Már tudtuk becsülni, hogy szigorú volt ugyan velünk, de egyenes és korrekt. Nem mézesmázosan szeretett bennünket. Ha észrevett valami neki nem tetszőt a ténykedésünkben, a szemünkbe mondta: „Ez nem stílus, fiam.” Felnőtt a felnőttnek már elmondhatta, amit egykor elhallgatott. Kibeszélhettünk hajdani féligazságokat, javíthattunk néhai tévedéseket, és – utolsó leckeként – megtanulhattuk a derűs felülemelkedés nem mindig könnyű művészetét.

(2004) A harmincéves érettségi találkozón pedig, akaratunkon kívül, afféle félutas leltár készült. Ők, tanárok, egyre fogyatkozva, mi, diákok, őszülve, pocakosodva bár, de kettő kivételével még mind együtt. Idősebbként, mint Ági néni volt akkor, amikor tekintete először futott végig rajtunk. Harminc esztendő távlata ekkorra lett elegendő ahhoz, hogy a maradandó szerelmek, múló haragok tárgyából alma mater váljék. Az Apáczai. Elegendő idő ahhoz, hogy a néhai diákokban, túl a tiszteleten, végképp elmélyüljön tanáraik iránt az időtlen szeretet. Az Ági néni. Valaha, olykor-olykor hadakoztunk vele, végül kivonultunk a csatatérről, hogy megértsük, mennyi mindenben igaza volt. Hogy az élet dolgainak csomagolása milyen lényegtelen azok tartalmához képest. Hogy jó volt, amikor felhangzottak a sietős léptek. És rossz, amikor elhalkultak. Ma? Gábor Istvánné – örök. Már nem mondhattuk meg neki.

 

Márkus Sándorné, dr.: Gábor Istvánné, Ági néni

 

Tanári pályájának meghatározó éveit a Varga Katalin Leánygimnáziumban és az Apáczaiban (1964-1998) töltötte. Történelem-latin szakos tanárként és osztályfőnökként a humán műveltség megszerzését tűzte ki célul diákjai elé, és ehhez rengeteg elméleti és gyakorlati lehetőséget teremtett. A 60-as években még az iskola által szervezett programok jelentették a művelődés kereteit. Együtt jártunk színházba, múzeumba, hangversenyre, moziba. A tanulmányi kirándulások is elsősorban a történelmi, művészettörténeti ismeretek elsajátítását segítették. A később divatossá vált integrált történelemtanítás módszerét ő már kezdettől alkalmazta.

Nem viselte el a készületlenséget, lógást, emiatt voltak konfliktusai is. De éppen kemény követelményrendszere eredményeképpen sok tanár került ki „keze alól”. Ketten itt az Apáczaiban kollégaként is dolgozhattunk Vele, miután 14 éves korunktól szaktanárként, osztályfőnökként, vezetőtanárként egyengette pályánkat.

Az Országos Pedagógiai Intézet munkatársaként, a történelemoktatás szakértőjeként számos szakcikke jelent meg. Társszerzője volt az Esztétikai nevelés, kulturált életmód című középiskolai tanári segédkönyvnek. Számos cikke jelent meg (pl. Iskolatelevízió a gyakorlat oldaláról címmel a Népszabadságban; a Történelemóra a felszabadulás élményéről című a Pedagógiai Szemlében; az Érettségire készül az osztály és A történelemtanítás módszertanának pedagógiai alapjai című könyv kritikája a Köznevelésben. Tőle származott a Kísérleti olvasókönyv a középkori történelem tanulmányozásához. Az ELTE történelem szakos tanárjelöltjei számára évekig vezette a szakmódszertani szemináriumokat.

1988-ban megkapta az Apáczai Emlékérmet.

                                                                                                                                              JUBILEUMI ÉVKÖNYV, 2006.