Stahl Judit 1983-87 között járt az ELTE Apáczai Csere János Gyakorlógimnáziumba. Osztályfőnöke Dr. Fabulya Lászlóné volt. A sikeres érettségi után a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakát végezte el, majd éveken át műsorokat szerkesztett, riportokat, dokumentumfilmeket készített. Ezenkívül cukrász szakmunkás-bizonyítványt is szerzett, New Yorkban pedig professzionális séfiskolába járt. Az iskola fennállásának ötvenedik évfordulójára történő készülődés során Magyar Zsófia (10.c) vette fel vele a kapcsolatot. Stahl Judit nagyon készségesen válaszolt a kérdésekre.

 

-Most diákkorára visszagondolva mit gondol, milyen szerepe volt a későbbiekben annak, hogy ide járt?

-Nem mondom, hogy könnyű szívvel gondolok vissza az Apáczaira, ugyanis nagyon nehéz négy év volt. Olyan általános iskolából jöttem a gimnáziumba, ahol szinte mindent szabad volt, és fontosnak tartották, hogy a gyerekek a tanulás mellett jól is érezzék magukat. Itt viszont ezzel nem sokat törődtek. Az volt a lényeg, hogy teljesíteni kell, ha törik, ha szakad. Ez a későbbiekben, amikor dolgozni kezdtem, persze roppant hasznosnak bizonyult. Az Apáczai kötelességtudatra, kitartásra, maximalizmusra nevelt – csak túl kellett élni a négy évet.

-Emlékszik arra, hogy annak idején miért pont erre az iskolára esett a választása?

-Azért, mert molekuláris biológusnak készültem, és azt hallottam, itt erős a kémia- és a biológiaoktatás. Az is volt. Nem mintha a magyart, a törit, a fizikát vagy bármelyik más tárgyat el lehetett volna lazsálni. Négy éven át mindig azt hallottuk: „Ide nem kötelező járni. Nyugodtan át lehet menni másik iskolába.”

-Ha már szóba kerültek a tantárgyak, melyek voltak a kedvencek, és melyek a „mumus” órák?

-Nagyon szerettem Kurucz Zsuzsa tanárnő oroszóráit és Bede tanárnő latinóráit is. Jó hangulatúak voltak, és mindketten érdekesen tanították a tárgyukat. Hétvégenként szívesen fordítottam puszta szórakozásból is magamnak, és ők mindig nagyon kedvesen megnézték, mit csináltam. Ezenkívül jól éreztem magam Bóna és Borissza tanár úr biológiaóráin is, bár Borissza tanár úr dolgozatainál mindig összeszorult a gyomrom az idegességtől, hogy helyesen oldjam meg a feladatokat. Zsigri tanár úr lelkesedését, pedagógusi elkötelezettségét a mai napig tisztelem. Ahogy sokszor eszembe jut Pfeiffer tanár úr mondása is, hogy annak, aki tudja, hogy nem szabad meginni a metanolt, ő már kettest ad. Az életre nevelt, és igaza volt.

-Milyennek látja az osztályát így utólag visszatekintve, problémás volt? Hogy érezte magát?

-Nem hiszem, hogy különösebben problémás lett volna. Mi még lázadozni sem mertünk. Hogyan is lehetett volna rebelliskedni egy olyan iskolában, ahol a szünet utolsó perceiben már nem lehettünk kint a folyósón, hanem a padunkban kellett ülni, és várni, mikor lép be a tanár?!

-Milyen volt az osztályközösség és az iskolai élet?

-Nem nagyon beszélhetek osztályközösségről: mindenki güzü volt, tanult ezerrel. Ha vége volt a tanításnak, irány haza, és tanultunk másnapra. Elmondták a módszert is, hogyan csináljuk. Amikor hazaérünk, írjuk össze, milyen tárgyak lesznek másnap. Ezekből gyorsan fussuk át az aktuális leckéket, hogy megtippelhessük, mennyi idő lesz megtanulni őket. Ezután adjuk össze a részidőket, és láthatjuk, hány teljes órát vesz majd igénybe a másnapi felkészülés. Javasolták, hogy negyvenpercenként tartsunk tíz perces pihenőt. Így aztán csak a tanulásra emlékszem, iskolai életre vagy osztályközösségre egyáltalán nem.

-Gyakorlóiskoláról lévén szó, felmerülhet a kérdés, hogy hogyan viszonyultak a kistanárokhoz?

-Próbáltunk normálisak lenni velük, azaz nem nehezíteni a munkájukat. De mi mást lehetett volna tenni? Arra viszont emlékszem, hogy szegények sokszor cidriztek, mert teljesen új helyzet volt számukra a próbatanítás.

-Biztos vagyok benne, hogy sokan kíváncsiak arra, hogy mit gondol az iskola épületéről?

-Mindig úgy láttam, hogy ez az épület kívülről börtönre, belülről kórházra hasonlít. És szerintem nem is tévedtem túl nagyot. Az Apáczait először túl kell élni, hogy később aztán visszagondolva értékelni tudja valaki, hogy ide járt.

-És végül, de nem utolsósorban, hogyan élte meg a tévés műsor keretében tartott osztálytalálkozót?

-Kifejezetten meghatott, hogy az osztálytársaim hajlandóak voltak belemenni egy ilyen bohóckodásba. Nagyon kedves volt tőlük, hogy áldoztak erre a szabadidejükből.

-Az iskola nevében szeretném megköszönni az interjút. A munkájában sok sikert, a magánéletében sok örömet kívánok!

                                                                                                                                              JUBILEUMI ÉVKÖNYV, 2006.