Kántor Tímea és Szendrő Veronika (8.c)

Szunyogh Szabolccsal

beszélgetett, aki apáczais tanuló volt, jelenleg a Köznevelés című lap főszerkesztője.

 

Mikor beléptünk az irodájába, kedvesen fogadott, és végigvezetett a szerkesztőségen, majd hellyel kínált minket, és kíváncsian várta a kérdéseinket:

-Meséljen egy kicsit önmagáról, a munkájáról!

-1968-ban végeztem, a párizsi diákforradalom idején, majd a Pécsi Tanárképző Főiskolán folytattam tanulmányaimat. Itt ismerkedtem meg az újságírással, amikor az egyetemi lapnál dolgoztam. Első munkahelyi tapasztalataimat Pécsett szereztem tanárként. Mégsem maradtam ezen a pályán, hanem idegenvezető, később rádiós lettem, itt tapasztaltam meg először, milyen vezető pozícióban lenni. 23 éves korom óta oktatási újságíróként dolgozom. Írói karrieremet a Népszavánál kezdtem, majd egy pályázattal elnyertem a Köznevelés főszerkesztői címét. Szeretem a munkámat, de sokszor eszembe jut, milyen jó is volt tanítani.

-Mi a véleménye az Apáczairól, miért jelentkezett ide?

-Először a Reáltanodába jártam, de szétosztották az osztályt, és így lettem apáczais. Igaz, hogy véletlenül kerültem ide, de nagyon sokat kellett ahhoz tanulni, hogy az ember bent maradhasson. A tanárok nagyon felkészültek voltak, de nem igazán értettek a diákok nyelvén, viszont iskolán kívül levetkőzték ezt a rideg magatartást, és velünk együtt fociztak vagy éppen kosaraztak. Nem alakult ki jó osztályközösség a nagy társadalmi különbségek miatt (ide járt az egyetemi tanár gyermeke és a házmester fia is), és ezt a tanárok nem tudták kompenzálni. Az apáczais szellemiség nem volt olyan jó abban a korban, hisz a diákokat arra nevelték, hogy a saját céljaik eléréséért bármit megtegyenek. Az biztos, hogy nagy elvárásokkal kellett szembenéznünk.

Az iskola mellett nem volt időnk szórakozni járni, és ezért a baráti társaságok húsz évvel később alakultak ki. Amíg más iskolákban a szerelmek, barátságok a gimnáziumban bontakoznak ki, mi ezt az egészet érett fejjel éltük át. Miután végeztem, pár évig még szorongással léptem be a kapun, hogy „Jaj ne, már megint egy kémiadoga!”, de mára már a szép emlékek jutnak eszembe, ha az épületben járok.

-Történt valami különleges incidens Önnel az Apáczaiban?

-Igen, bár ezt nem szívesen mesélem el... A diákparlamentben felszólaltam azzal a tiszteletteljes kéréssel, hogy ne cenzúrázza az igazgatóság a Tiszta Szívvelt. Ezt közösen határoztuk el az osztályommal, és engem meg két másik fiút jelöltek ki, hogy terjesszük ezt elő a parlamentben. Amikor felálltam, és előadtam kérésünket, láttam, hogy sok tanár összenéz, és a társaim, akiknek mellém kellett volna állni, ülve maradtak. Később tudtam meg, hogy az igazgatóság ez után az ülés után nem tartott alkalmasnak arra, hogy egyetemre menjek – ideológiai problémákra hivatkozva. Szerencsére a tanáraim segítettek, és sikerült jeles érettségimmel „átcsúsznom” a főiskolára. Ebben legnagyobb segítségemre az osztálytársaim voltak, akik egy osztályfőnöki órán – ami, mint később kiderült, egy bírósági tárgyalás volt – mind tisztességesen kiálltak mellettem.

-Mi volt az akkori divat a fiatalok körében?

-Amit rettenetesen utáltunk, az az egyensapka volt, és azzal lázadtunk, hogy ahogy kiléptünk az iskola kapuján, rögtön levettük. Illetve kötelező volt a köpeny is, ezzel próbálták a társadalmi rétegeket eggyé olvasztani. Így hát fölöslegesek voltak azok a próbálkozásaink, hogy ezt töröljék el. Akkor jött divatba a hosszú haj, amit viszont nem igazán pártoltak a tanárok.

-Mi a véleménye a mai Apáczairól? Mit üzenne a diákoknak?

-Szerintem megváltozott a szellemiség, ma már foglalkoznak a gyerekek érzelmi fejlődésével is. Úgy látom, hogy a mostani gyerekek sokkal nyitottabbak.

„Mit üzennék?” Azt, hogy dumáljanak egymással minél többet, és csajozzanak sokat!

                                                                                                                                                    JUBILEUMI ÉVKÖNYV, 2006.