Walkó Zsuzsanna:

Emlékek Korenchy tanár úrról

 

Korenchy tanár úrnál nem volt felelés, se röpdolgozat, a házi feladat is legföljebb néhány mondat – épp csak, hogy legyen. Mégis tanultunk. Volt rá időnk – tíz évig kísért bennünket, nyolcéves korunktól érettségiig; első, nehezen artikulált szavainktól hosszú és változatos olvasmányainkig, és néhányunkat, akik követtük őt az angol szakon, még számos éven át.

Egy tanár sem töltött velünk ennyi időt. Alakja, arcjátéka, jellegzetes mozdulatai mélyen bevésődtek az évek során. Emlékszem, ahogy fölénk magasodva, határozott léptekkel terel bennünket a folyosón szakmai birodalma, az angolterem felé: „Come on, children!”, és ahogy a terembe érve kórusban köszöntjük: „Good morning, Sir!”. Ezek az első mondatok formulákként rögzültek akkor, még nem tudtam biztosan szavakra bontani őket. Későbbi, visszatérő emlék, ahogy kezét karmester módjára figyelmet kérőn felemeli, egyúttal csendre int, és sikertelen találgatásainknak véget vetve, lassan, nyomatékkal kimondja a keresett szót vagy kifejezést. Még később, már majdnem kollégaként, beszélgetés közben azzal jelzi, most érdekes fordulat következik, hogy kezével gyorsan végigszánt sűrű, őszesen csillogó haján.

Olyan tanár volt, aki teljes mértékben hiteles a szerepében, és aki lényével visszaidézi a „gimnáziumi tanár” valamikori társadalmi rangját, tekintélyét. Öltönyös-nyakkendős alakja, magabiztos fellépése, rutinos, változatos óravezetése, választékos nyelvtudása, az angol nyelv iránti szenvedélye adták alapját ennek a hitelességnek.

Mikor egy-két év után kinőttünk a faliképek, gyerekdalok és mondatkártyák emlékezetes kezdeti időszakából, számos tankönyvbe kezdtünk bele anélkül, hogy bármelyiket is befejeztük volna. Tanulásunk mégsem volt kusza vagy következetlen – a tanár úr maga volt a tanterv. Úgy tanított, ahogy vélhetően maga is tanult: egyfelől a latinos nyelvtani logika alapján építgette, ismételtette a nyelvtani szerkezeteket („Ez itt gerundium vagy gerundivum? Gerund vagy participle?”), másrészt kiaknázta a szókincsbővítés szinte minden lehetséges eszközét: szótárat, regényt, újságot, magnót, saját élményeit.

Az angolóra fizikailag is elkülönült a nap többi részétől. Az „angolterem” – inkább szemináriumi szoba, mint tanterem – barátságos sziget az iskolaépületben, kétfelől is ablakkal az utcára, elnyűtt, agyonfirkált padok helyett szemnyugtató zöld műbőrborítású asztalokkal. A falon Nagy-Britannia térképe, és hátul, a gondosan zárt szekrényben az egyik alapkellék, a Hornby-féle Advanced Learners’ Dictionary. Ha olvasás vagy beszéd közben ismeretlen szóba ütközünk, rögtön előkerül a szótár: „Betty, bring the dictionary!”. A felolvasott definíció vagy példamondat végtelen fonálként további keresgélésre, definiálásra, szótanulásra ad alkalmat. A szótár alatti polcon sorakoznak a Look and Learn című képes diákújság legfrissebb számai; ennek cikkeiből beszámolókat tartunk, fordításokat készítünk. Legizgalmasabb része mégis a „levelezőtársat keres” rovat – sok levélbarátság forrása a világ különböző tájairól.

Ez a sokszínűség és napi szintű, kézzelfogható kultúraközvetítés ma már szinte természetes a nyelvórán, de nem volt az a hatvanas-hetvenes években, messze a rendszerváltástól, Európai Uniótól. Környezetünktől rendszeresen hallottuk, milyen szerencsések vagyunk, hogy ő tanít minket, ráadásul ennyi éven át. Igazuk volt.

Elsőéves egyetemistaként láttam, sok évfolyamtársam hézagosan jegyzeteli az előadásokat, nehezen szólal meg a szemináriumokon. Nekünk, akik tőle jöttünk, nem voltak ilyen gondjaink. A félév vége felé visszalátogattunk hozzá az iskolába. Akkor kicsit úgy éreztük, túlnőttünk az ő világán – annyi mindent tudtunk, amit már nem ő tanított: fonetikát, regényelemzést, vizsgadrukkot, könyvtárazást. De ő büszkén és boldogan hallgatta beszámolóinkat, mint apa sikeres gyerekét.


                                                                                                                                                 JUBILEUMI ÉVKÖNYV, 2006.

 


Comments: 2
  • #2

    szerk. (Tuesday, 15 August 2017 23:02)

    Kedves Judit, köszönjük a bejegyzést!

  • #1

    Kiraly Judit, Nice, France (Tuesday, 15 August 2017 22:00)

    Emlékszem rà jol, arra is amikor visszajott Amerikàbol és a folyoson àlltunk vàrtuk hogy ugyan hol van. Arra is amikor a làb operàcio utàn hatan mentunk a klinikàra làtogatni, mennyire meghatottan mosolygott. Nem tudom mikor halt meg, akkor én délafrikàban éltem. Az a methodology amit tanitott az nekem nagyon hasznos volt, a doktori thesis-em re is, habàr én angol-amerikai civilizàcio & tôrténész vagyok és nem nyelvtanàr, de tulajdonképpen töle tanultam a civilizàciot is. üdvözlettel, JK