Árendás Péter:

Dr. Vajda Ernő

 

1970-74 között voltam diákja az Apáczainak. Osztályfőnököm az a Vajda tanár úr volt, akiről – szintén apáczais – bátyám elbeszéléseiből már nyolcadikos koromban rengeteg mindent hallottam.

Nekem, a XI. kerületi Albertfalva „proli” lakótelepéről a belvárosi elitgimnáziumba csöppent kamasznak nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor kiderült, hogy ő, a tiszteletet parancsoló tudású, remek humorú biológiatanár, aki ráadásul szinte már „személyes ismerősöm”, lesz az osztályfőnököm. Az első napok, hetek után aztán sok mindent nem értettem. Hogyan lehet az, hogy míg a biológiaórákon valóban a felsőbb évesek által oly sokat dicsért, és visszaemlékezve is professzionális, érdekes, sőt izgalmas pedagógiai munka folyt, addig az osztályfőnöki órákon egy perlekedő, folytonosan az iskolai szabályok betartását számon kérő, veszekedős tanárral találkoztunk. Negyedszázados tanári pályám alatt azóta számtalanszor szembesültem azzal, hogy mennyivel „egyszerűbb” egy szakórát kiválóan megtartani, mint azokat a kereteket megteremteni, azokat a szabályokat elfogadtatni, amelyek egy közösség (egy osztály, egy iskola) eredményes működtetéséhez elengedhetetlenek.

Fülemben cseng az „orvoskarosok ebbe a padsorba” felszólítás, amikor is az „elit”, azaz az orvosi egyetemre készülő „kiválasztottak”, egyfajta külön kasztot alkotva a „mit-kell-még-tudni-a-tankönyv-apróbetűs-részein-kívül-a-felvételin” jellegű elmélyült eszmecserén vettek részt. Az emlékek természetesen változnak, többnyire megszépülnek.

Két dolog azonban tagadhatatlan: jó és megtisztelő volt ebbe a „kasztba” tartozni, önmagam keresése során jó egy évig én is tagja voltam ennek a körnek. 26-an érettségiztünk 1974-ben, ebből heten orvosok lettek.

A 25 éves érettségi találkozón Vajda tanár úrról beszélgettünk. Egyik orvos osztálytársam mesélte a következőt: néhány hónapja bekerült az osztályukra Ernő bácsi. Nem telt el fél óra, ezalatt legalább húsz orvoskolléga telefonált, érdeklődött, hogy van a Tanár Úr, tud-e segíteni valamiben? Kell-e, lehet-e ennél mélyebb nyomot hagyni egy tudós pedagógusnak maga után?

25 éve magam is középiskolai tanárként teszem a dolgom. Időről-időre elgondolkodom azon, hogy egy-egy pedagógiai megközelítéshez, attitűdhöz kitől is kaptam segítséget, mintát, támpontot. A matematikát azért tanultam, hogy magamnak és (Korányi) Erzsi néninek bebizonyítsam, hogy tudom jelesre, ha akarom; fizikából mindig arra gondoltam, vajon milyen feladatokat választ majd ki Kelemen tanár úr az adott témához a Pálfaiból; biológiából pedig arra, hogy milyen keresztkérdésekkel próbálna megfogni Vajda tanár úr, ha a jövő órán felelnék. Negyedikre már elfogadható biztonsággal (50-60 %-os valószínűséggel) meg tudtam fogalmazni ezeket a „várható” keresztkérdéseket, amelyekből kiderült, hogy valaki egyszerűen csak biflázott, vagy azon kívül, hogy „tudja”, valóban érti-e az anyagot. Ha jelest kaptunk a keresztkérdések után is, azt éreztük, hogy ez „rendben van”, ezt most tényleg tudom és értem. Akkor csak éreztem, ma már tudom is, hogy ez mennyire fontos. Mert értékelni, osztályozni önmagában sem könnyű, az pedig, hogy a diák értse, érezze és el is fogadja, hogy a teljesítménye itt és most ennyit ér – maga a pedagógia. Vajda Ernő tudta ezt.

Az érettségi után többé nem találkoztunk.

Igazi, régi vágású tanár volt, amilyenből mára kevés maradt, pedig hatalmas szükség lenne rájuk, hogy viszonyítási pontul szolgáljanak napjaink oktatáspolitikai vitáiban, dilemmáiban. Most – ahogy az lenni szokott – utólag, ha tehetném, sok mindenben kikérném a véleményét, tanácsát, és biztos vagyok abban, hogy ha visszakérdezne, azok helyénvaló „keresztkérdések” lennének.

                                                                                                                                               JUBILEUMI ÉVKÖNYV, 2006.