Munkácsy László: Búcsú Tóth Attilától

 

Életemben először azon a napon jártam az Apáczai gimnáziumban, amikor – harmadéves bölcsészhallgatóként – pedagógiai gyakorlat keretében csoporttársaimmal egy másodikos osztály minden egyes óráját végiglátogattuk reggel nyolctól délután kettőig. Matematika volt az első óra. A tanár már jóval a becsöngetés előtt az osztályban várt, majd érkezésünkkor köszöntött bennünket, és bemutatta az osztályt. Mindössze valami ilyesmit mondott: „Hadd mondjam el a vendégeknek, hogy ebbe az osztályba igen kedves gyerekek járnak.” Szavaiból és az egész órából kétségbevonhatatlanul sugárzott: őszintén beszél, mert szereti tanítványait.

Akkor még nem tudhattam, hogy az órát Tóth tanár úr tartja, aki egy-két évvel később majd kollégám lett ugyanabban a neves iskolában, az Apáczai Csere János Gyakorlógimnáziumban, és azt sem sejthettem, hogy az ott, a bemutató órán szerzett benyomás mennyire mélységesen igaz. Tóth tanár úr számára minden tanítványa és kollégája kedves volt. Pontosan emlékezett mindenkire, bármennyire régen érettségizett, és bármerre vitte a sors. Számon tartotta, ki hol él, merre vezetett az útja az egyetemi évek alatt és után. Mindenkiről tudott mondani néhány jó szót, és csak jó szavakat tudott mondani mindenkiről – függetlenül attól, hogy a szóban forgó diák jó volt-e matematikából vagy sem. A tanításban ugyanis azt tartotta fontosnak, amit mindenben a legnagyobbra értékelt: az emberi kapcsolatokat. Minden osztálya, volt tanítványa, kollégája történetté vált az ő elmondásában, s pályája olyan epizódok sorozatává lényegült át az évek során, amelyekben a tanítványok voltak a főszereplők. Alighanem mindenkiről így gondolkodott: „Nem az számít, milyen diák volt, hanem az, hogy diákom volt, és tanítottam.”

Ő tehát tanított. Tanított, amint befejezte az egyetemet, előbb Diósgyőrben, majd 1961-től Budapesten, és itt is 38 esztendőn keresztül az Apáczai gimnáziumban – megszakítás nélkül, egészen addig, amíg betegsége ebben meg nem akadályozta. Életének a családon kívül szinte kizárólagos színtere az iskola volt. Iskolában született – hol másutt látta volna meg a napvilágot, ha nem falusi tanító édesapja tanítólakában, az iskola épületében? – iskolában tanult, majd ugyanitt dolgozott élete végéig.

Tanult és tanított. Tanított iskolai órán matematikát mindenkinek, és tanított szakkörön ábrázoló geometriát azoknak, akik miatta váltak e diszciplína megszállottjaivá, és akik később miatta választották hivatásul a matematikát. Nagy energiával és széles műveltséggel, a szaktudomány világán messze túlmutató perspektívát mutatva tudott beszélni mindenről, ami valamilyen módon belefért tárgya, a matematika amúgy sem szűk keretei közé, és arról, ami túlfeszült azokon. A szakma, a tudás nála nem ért véget a szorosan vett matematikai tudományos ismerethalmazoknál – tanítani őnála egyenlő azzal, hogy beszélni, és még több – párbeszédet folytatni, diskurálni. A diskurzus a tanár legfőbb kedvtelése és küldetése. A beszélgetés a lényeg, a mese a lényeg. Ő – a klasszikus tanár emelkedettségével – mesélt tudományról, művészetről, utazásokról, külföldi népek szokásairól. A tanítványokkal és a tanítványok közé sorolt pályatársakkal folytatott végtelenített diskurzusból kihallatszott, hogy szenvedélyesen szerette az irodalmat. Meséiben sokszor ott csengett a magyar költészet, elő-előbukkant a múlt emlékei közül személyes kötődése a színházhoz, az irodalomhoz. És ez mind tanítás. Tanítani annyi, mint a legnemesebb emberi kapcsolatokat ápolni: ismerni és emlékezni. Keveseknek adatik meg, hogy tanári hitvallásukat ilyen magaslatokra tudják emelni.

Emlékezés? Nem volt olyan tanítványa, akit ne tartott volna számon, és alig akadt, akivel ne tartott volna kapcsolatot. S ami csak a legnagyobbakra jellemző: ezt a tudását is megosztotta velünk. Szeretett iskolája, iskolái érdekében képes volt mozgósítani hatalmas ismeretségi körét, ha az ügy úgy kívánta. Az Apáczai gimnázium fennállásának 40. évfordulója alkalmából felkutatta, és a világ minden tájáról összehívta az apáczais matematikusokat, majd már nyugdíjasként segítette a volt diákok találkozójának szervezését. Búcsúzzunk most nevükben, a volt tanítványok, matematikusok, közgazdászok, bölcsészek, orvosok, a pályatársak, a sok barát nevében, akik megőrzik emlékét.

                                                                                                                                             JUBILEUMI ÉVKÖNYV, 2006.


Comments: 0