Bojtos Bernadett és László Zsuzsa Beáta (9.d) Kotzián Tamást kérdezte.

 

Állítja, hogy máshoz sem ért, csak a múlthoz, így hát szeret is róla beszélni. 1938 és 2002 között – egy év megszakítással – mindig valamilyen iskolába járt. Négy évig a jászladányi elemi népiskolába. Nyolcig a pannonhalmi bencés gimnáziumba. Itt élte át 1945 megpróbáltatásait, majd az iskola államosítását 1948-ban. 1950-ben érettségizett. Orvosnak készült, de a felvételiről „két lábbal rúgták ki”. Kényszerű kitérőként egy évet talajfúró-segédmunkásként húzott le. A katonai behívó elől a bölcsészkarra menekült, olasz-magyar szakra, bár nem készült pedagógusnak. Tanítani egy általános iskolában kezdett. Ennek poklából egy vírusos gyermekbetegség (!) és 1956 forradalma mentette ki. A fordulatot így idézi fel:

„A Cukor utcai iskolában tanított olaszt egy volt évfolyamtársam. A forradalom napjaiban megalakult munkástanácsok gyűlést tartottak. Ott ez az olasztanár elmondott egy beszédet, ennek következtében november 4. után el kellett húznia a csíkot, azóta Kanadában él. Megürült a helye, és hogy a népgazdaság recsegő-ropogó kerekei ne recsegjenek és ropogjanak még jobban, engem oda helyeztek.”

„1949 és 1953 között semmiféle nyugati nyelvet nem tanítottak Magyarországon. Egy jellemző eset: 1949-ben Korenchy Lajost magához hívatta az igazgató, mondván: ’Lajoskám, te két holt nyelv szakos vagy (egyik szakja latin volt, a másik angol), ennek következtében egy élő nyelvet is meg kell tanulnod!’ Csak az olaszt tanították abban az időben élő nyelvként; egyébként mindenütt az orosz volt. 1956 után alakult meg az ország első nyelviskolája, az Arany János Nyelviskola, amely az Apáczai épületében működött.”

Első apáczais korszakában (1956-1958) fiúkat, főleg belvárosi gyerekeket okított. Egy több mint százfős tantestületbe csöppent, amely igen változatos összetételű volt: tanító nénik, az egyetemről kitessékelt oktatók (és igazgatók), felkapaszkodott, oklevél nélküli tanerők és valódi középiskolai tanárok egyaránt képviselve voltak benne.

„Egyik asztaltársam kedves, idősebb matematikatanár volt, akivel olykor szót váltottunk. Már nem dolgoztam az Apáczaiban (1958-ban ugyanis, néhány kollégával együtt, kiakolbólítottak onnan), de visszajártam oda, mert tanítottam a nyelviskolában. Egyszer bementem a tanári szobába, ahol három ember lézengett a százegynéhány közül, meglátott, és erre így szólt Gyuri bácsi, az a bizonyos matematikatanár: ’Te Tamás, téged is elég rég nem láttalak. Látom, hogy te se nagyon szeretsz ide bejárni, amikor nem muszáj.’ ’Hát – mondom – valóban, Gyuri bácsi, már egy éve nem szeretek bejárni ide, azóta nem dolgozom itt.’ ’Tényleg? Téged elhelyeztek egy évvel ezelőtt?’ – mondta az a kollégám, akivel rézsút szemben ültem.”

A tanár úr jóformán meg sem melegedett a Cukor utcában, máris kinn találta magát Rákospalotán, a Dózsa György Gimnáziumban. Bár a Dózsában szívesen tanított volna „az idők végezetéig”, lassan kicserélődtek mellette az emberek, és ő „már csak kövületként maradt ott.” Az Apáczai közelebb volt a lakásához, és olyan kedvesen hívta Fazekas Mihály igazgató úr, hogy 1975-ben visszajött. Ide akkor már nem jártak általános iskolások, működött viszont a kollégium s persze a koedukáció is. A tanár úr csupán egyetlen feltételhez kötötte a visszatérést:

„Ahhoz, hogy csinálnak nekem egy tagozatot, ahol lehet normálisan tanítani. Az igazgató megígérte, és 1976-tól működött az első olasz tagozat az Apáczaiban, amely egészen a 90-es évek közepéig létezett. Különösen büszke vagyok egy 1984-ben végzett csoportomra. Ebből a tizenhat fős társaságból nyolcan mentek olasz szakra. Negyedikre tíznek volt három nyelvből felsőfokú nyelvvizsgája. A nulladik órára mindig vittem magammal kávét, és megkérdeztem: ’Akkor most milyen témáról beszélgessünk?’ Valaki azt javasolta, hogy az elvált szülők gyerekeiről. Mondom: ’Jó, rendben van, akkor beszélgessetek!’ És akkor én leültem a katedrára, szörcsöltem a kávét, ők pedig beszéltek ragyogó olaszsággal.”

A világ (és benne a kamaszoké is) időközben alaposan megváltozott.

„2002-ben, az utolsó apáczais évemben, éppen olyan jól éreztem magam a gyerekek között, mint előtte, azzal a különbséggel, hogy akkor én már öreg bácsi voltam, ezért némi távolság alakult ki köztem és a gyerekek között. A középiskolák világa olyan, hogy nem árt, sőt az az ideális, ha a tanár fiatal. Az általános iskolában vagy az egyetemen mindegy. A kisgyerekek az idős tanítóban nagyszülőt tudnak látni, az egyetemen az számít, ki mit tud. A gimnáziumban viszont van egy olyan speciális igénye a gyerekeknek, hogy a tanár legyen olyan, mint ők, ugyanakkor olyan is, akire felnéznek. Természetes szükséglete ez a 12 és 18 év közötti korosztálynak. Én fiatal tanárként is azt mondtam, hogy az ember negyvenéves korában menjen más pályára. Hülyeség? A magam részéről persze nem követtem. Bizonyára eszem ágában sem volt már pályát változtatni, mert ahhoz erő és tehetség is kellett volna. És mivel én ezeknek híjával voltam, maradtam, ami voltam.”

Az utolsó mondatot inkább elengedjük a fülünk mellett. Utolsó kérésünkkel sikerül meglepnünk a tanár urat.

„Hogy milyen üzenetem van a diákok számára? Te jó Isten! Hát bukjanak el minél többször, hogy ott maradhassanak, és megőrizhessék a fiatalságukat. Nem szabad megöregedni, mert a gerontokrácia korszaka lejárt. Ma az öregekre sanyarú sors vár. Tehát üzenem minden fiatalnak, hogy „veletek száguld, vív, ujjong a lelkem”, véreim, apáczais fiatalok, de: ne öregedjetek meg! Maradjatok örökre fiatalok! És az jó.

 

                                                                                                                                                JUBILEUMI ÉVKÖNYV, 2006.


Comments: 0