Vizespohár, aránypárok, selejtező – Kovács Hajnal és Werner Miklós (10.a) beszélgetett Karakas Gábor tanár úrral az Auguszt cukrászdában.

Beszélgetésünk Karakas tanár úrral rendhagyó módon egy érdekes, hozzánk intézett kérdéssel kezdődött: a tányérnak melyik oldalára kell tenni terítéskor a poharat? Miután nem voltunk biztosak a dologban, csendben megvártuk a tanár úr válaszát, miszerint a tányér bal oldalán van a pohár helye. Ennek az oka pedig a következő: mivel az emberek nagy többsége jobbkezes, ezért az asztalnál, amikor az ételekért nyúlnak, azt jobb kézzel teszik, és ha a pohár a jobb oldalon van, nagy a valószínűsége, hogy leverik. Ehhez kapcsolódva azt is megtudhattuk, miért van a mi iskolai menzánkon, ellentétben sok más intézményével mindig fehér terítő. A tanár úr elmesélte, hogy az egykori kollégiumi igazgató, Blázer Pál kérése volt ez, mivel szerinte az iskolában a diákokat rá kell szoktatni a kulturált viselkedésre, így arra is, hogy figyeljenek oda az étkező tisztaságára. Az iskolának a feladata a tanítás mellett a diákok nevelése is.

E rövid bevezetés után tehettük fel első kérdésünket. Megkérdeztük a tanár urat, hogy a pályaválasztás során miért döntött a kémia mellett. Elmesélte, hogy még mint kisgyermek kapott egyszer karácsonyra egy kémiai kísérletezős dobozt, tele kémcsövekkel és vegyszerekkel. Minden gyönyörűen fel volt címkézve, és tényleg bőségesen volt benne a különféle anyagokból. Bár tetszettek neki a kísérletek, gyermekként nem igazán kötötte le ez a játék, így nem ez indította el a kémia felé. Sokkal inkább akkor kezdte érdekelni a kémia tudománya, amikor az iskolában ismerkedett a kémiával. Észrevette, hogy míg mások szenvednek a reakcióegyenletek felírásával és rendezésével, addig ő hamar felfedezte bennük a logikát, és egyszerűen boldogult velük. Ezt tanára is észrevette, és támogatta a tanulásban. Így választotta a tanár úr a pályáját.

A következő kérdésünk: hol tanított az Apáczai előtt, és mikor kezdte meg a tanítást gimnáziumunkban? Megtudtuk, hogy mielőtt iskolánkba jött, négy évet tanított Nagykanizsán gimnáziumban, majd egy évet Esztergomban egy bányagépészeti technikumban. A tanár úr elmesélte, hogy a szakközépiskolában meglepően magas szinten kellett anyagtudományt tanítani, részletezve az ötvözetek tulajdonságait, és a fémkészítés technológiáját. Ez után az öt év után 1960-ban jött Karakas tanár úr az Apáczaiba.

Kíváncsiak voltunk arra is, hogy iskolánk gyakorlóiskola lévén, milyen tapasztalatai voltak Karakas tanár úrnak a gyakorlótanárokkal. Elmondta, hogy ő soha nem akarta azt, hogy egy kistanár mindent pontosan úgy csináljon, mint ő. Véleménye szerint a tanárnövendékek feladata az, hogy saját egyéniségükkel próbálják felhívni magukra a figyelmet, mivel tanárként is ez lesz majd a feladatuk. Mindig próbált szigorúan, de objektívan osztályozni. Kettesnél nem adott rosszabb jegyet, de ellene volt annak, hogy a tanítási gyakorlatra mindenki négyest vagy ötöst kapjon. Összeállított egy követelménylistát, amelyben pontról pontra rögzítette, hogy mik az elvárásai a kistanárokkal szemben. Ezt ki is ragasztotta a kémia megbeszélőben, és még ma is ott található.

Ezután a téma a kémia tanítása lett. Megkérdeztük a tanár urat, mi a véleménye arról, hogy napjainkban sokkal több számítási feladatot kell kémiából megoldania egy diáknak, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. A tanár úr elmesélte, hogy pár évtizeddel ezelőtt a kémiai számítási feladatokat aránypárral oldották meg, azaz teljesen kihagyták belőle a mértékegységeket, és így szegény diák, bár kiszámolni sok mindent tudott, de mégsem értette meg igazán, hogy mi a számítási feladatok lényege. Tanár úr ezt kritizálva több cikket is írt, és kritikáját sokan egyetértéssel olvasták. Később, mikor Villányi tanár úr megírta a példatárait, Karakas tanár úr megkérdezte, hogy mi vitte rá ekkora munkára. Karakas tanár úr meglepődve hallotta a választ, hogy többek között az ő cikkei késztették Villányi tanár urat a könyv megírására.

A tanár úrról sok legenda szól, melyek közül néhányat Bächer Iván Levélregény című művében is olvashatunk. A tanár úr elmondta, hogy a regény taxis jelenete pusztán a fantázia szüleménye, de az a történet, ami a szerencsétlenül járt villanyszerelőről szól, aki alatt beszakadt a lombikos szekrény teteje, valós történet, és a tanár úrnak ma is megvan az a fényképe, amit akkor készített. A felelés a tanár úr óráin egy érdekes játék keretében zajlott, melyet a tanár úr selejtezőnek nevezett. A szabály igen bonyolult volt, az a lényege, hogy akik rosszul válaszoltak, azok egyre újabb és újabb helyekre álltak a teremben, míg végül az ajtónál találták magukat, és az itt adott rossz válasz esetén elégtelent kaptak Ez a gyengébb tanulókat nem érintette kellemesen. A jó tanulók ellenben azzal játszottak, hogy honnan tudnak még visszajutni a padjukba, így bizonyítva bátorságukat. Persze ezt a játékot nem lehetett minden órán eljátszani, de ez is a tanítás egyik eszköze volt.

Ezekkel a történetekkel zárult beszélgetésünk. Ennek során nekünk is többször kellett válaszolni a tanár úr érdekes találós kérdéseire. Karakas tanár úrban egy jó humorú, precíz embert ismertünk meg találkozásunk szűk két órája alatt.

                                                                                                                                               JUBILEUMI ÉVKÖNYV, 2006.