Fenyő Ervin: Miska bácsi

 

Öregnek láttuk.

Nem volt az.

Áll a tanári asztal mellett, fejét kissé jobbra hajtva. Jobb kézzel fogja a naplót, egész tenyérrel átfogja, belekapaszkodik, a testéhez szorítja. Szürke öltöny, fehér ing, nyakkendő. Fényesre tisztított cipő. Itt-ott felderengő ősz hajszálak, de még hajának eredeti, szőkés árnyalata dominál. Nyugtalanság van a tekintetében. Szeme áttetsző, kék. Mi akkor végeztük az alsós negyediket. Harminchat kéknyakkendős, rövid nadrágos kisdobos. Meg voltunk szeppenve.

Ötvenhárom éves volt. Akkor került az iskolához a csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumból. Hogy tanított-e korábban korunkbeli gyerekeket, nem tudom. Mi, harminchat fiú – mert csak fiúk jártak abba az „ősosztályba” – férfi tanárral addig alig találkoztunk. (Lányok csak gimnáziumban csatlakoztak hozzánk. Az addigi csak fiú osztályt meg kellett felezni. Ez nehéz volt, Miska bácsinak a legnehezebb. Már nyolc éve jártunk együtt. 1955-ben velünk – velük is! – nyílt az iskola. Milyen büszkén mondtuk: ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium! És hogy első gimnazisták lettünk, más osztályba, más iskolába kellett menniük…) Az ötödik osztály tanévnyitóján azt suttogták: ez a bácsi lesz az osztályfőnökünk, ő tanít majd minket magyar nyelv- és irodalomra. Zárt volt, fegyelmezett. „Tanár úrnak” szólítottuk, jóllehet már az első időkben is azt kérte: szólítsuk Miska bácsinak. Hogy az első négy osztályban Nusi néni, Vilma néni és Manci néni tanított minket – ez rendben volt. Szokatlannak találtam a majdnem baráti megszólítást. Nehezen szokott rá a nyelvem. Titokzatos ember állt előttem.

Pedig a családias névhasználat közelebb járt az igazsághoz. Ugyanis nem csak tanárunk, barátunk is volt dr. Huszty Mihály tanár úr, Horváth János és Eckhardt Sándor egykori tanítványa. Magyar-francia szakon végzett az egyetemen, jóval a háború előtt; később orosz nyelv- és irodalomból szerzett diplomát a már meglévőkhöz. Nyolc évig vezetett minket. Eleinte nem tudtunk róla semmit. Bennfentesek suttogtak ugyan valamit magára maradásának szomorú történetéről, de ő maga erről soha nem beszélt. Feltétlen tekintély volt, akinek minden nyáron írtam Egerbe, a Koszorú utca 10-be, ahol a nyarakat töltötte – és természetesen ő sem mulasztotta el megköszönni, megválaszolni soraimat. Ha Budapestről írt, levele végén ez állt: „Írtam Budán…” Budainak vallotta magát, nem budapestinek. Csöpp lakásának legnagyobb értéke a könyvtára volt. Valóban ritka könyvei voltak, főleg a háború előtti időkből. Féltékenyen óvta, szenvedélyes precizitással katalogizálta őket. Minden könyvnek külön cédulája volt. Ezeken a cédulákon sok hivatkozás, apró adat szerepelt. A könyvek jelzete tájékoztatott, hogy az adott kötet melyik polcon található – de ezt már végképp csak ő tudta kibogarászni. De ő igen.

Az egri családi ház valóságos misztérium volt a kamaszfantázia számára. Vidéki azilum, ahol Huszty tanár úr nyaranként összegzi rólunk szerzett benyomásait. Amikor szeptember 1-jén napbarnított arccal, kipihenten, a viszontlátás örömétől csillogó szemmel megjelent közöttünk – ezt a harmonikus hátteret igazolta. Amíg az édesanyja élt. Aztán fokozatosan minden megváltozott. Rajongásig szerette Eger városát. Az ötödik osztályt követő nyáron, amikor az iskolai tábor egy Eger melletti falucska határában volt, ő maga kalauzolt minket végig szülővárosán. Elvitt minket Gárdonyi Géza titokzatos házába is. Mintha a maga otthonát láttatta volna. Az író egy kémlelőnyíláson leste, ki keresi, és ha nem volt ínyére a látogató, nem nyitott neki ajtót. Huszty tanár úr csodálta Gárdonyit, munkái közül legfőképpen az Egri csillagokat. Osztálykirándulást is tettünk Egerben. A várba vezető, kanyargós utcácska egyik kisvendéglőjében egy (!) deci bort is fogyaszthattunk – az osztályfőnök úr engedélyével. Hozzátartozott a játékhoz. Pontosabban a szerephez, melyet hol komolykodva, hol magamagát ironizálva előttünk eljátszott.

Osztálytermünk kezdetektől az ő ízlését tükrözte. A tanári asztal melletti tábla fölött, középen, üvegre festve fekete betűkkel Kölcsey Husztjának szállóigévé vált sora: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”; körben a falakon magyar irodalmi arcképcsarnok a legnagyobbak portréiból. Az iskola bármely termében kaptunk is egy-egy évre helyet – ez a dekoráció velünk maradt. Tehetséges, nyugtalan osztály voltunk. Mindig akartunk valamit. Miska bácsi hagyta, hogy felnőttet játsszunk. Volt saját diáktanácsunk – hetente-kéthetente ülésezett. Voltak önálló kezdeményezéseink, melyek megvalósítását soha nem gátolta. Hatodikos korunkban például újságot szerkesztettünk – Darazsak volt a címe. A cím Miska bácsitól származik: nyugtalan „darazsaknak” látott minket. A lapban mindent mi írtunk, felnőtteket megszégyenítő ambícióval. Ennek az újságnak egyetlen száma jelenhetett csak meg: nem lehettünk konkurensei a Tiszta szívvel iskolaújságnak – legalábbis a „hivatalos” indoklás így szólt. De volt irodalmi estünk is a négy évszakokról… „Hullatja levelét az idő vén fája” – hallom ma is a Buda halála kezdősorait, így indult a tanár úr által szerkesztett irodalmi összeállítás. Ha valaki végképp nem akart vagy nem tudott verset mondani – a magnót vagy a világítást kezelte a második emeleti díszteremben összegyűlt szépszámú közönség előtt. Gonda Péter barátom például ügyesen bánt a magnóval! A tanár úr erre is büszke volt. Csak az volt a lényeg, hogy mindenki benne legyen a dologban. Odafigyeltünk, részt vettünk benne, megtanultuk a verseket, elmondtuk, ki-ki becsvágya szerinti szinten – és szégyelltük is természetesen, hogy a tanár úrnak ilyen ambíciói vannak – egy kamaszodó gyerek mit nem él meg ilyen furcsa ambivalenciával! (Érdekes, hogy az egészről, mint irodalmi összeállításról nem tudok nyilatkozni. Nem tudom megmondani, voltak-e igazi értékei. Csak halványan emlékszem, hogy zene és vers hogyan simultak egybe. Felhangzottak Vivaldi Négy évszakának fő motívumai… De hogy az egész milyen volt, mit akart mondani – nem tudom. Lám, a gyerek alig lát valamit a felnőttből.) De előadtuk Karinthy Visszakérem az iskolapénzt című jelenetét, Ionesco Kopasz énekesnőjét, gimnáziumban keresztmetszetet mutattunk be Ibsen Peer Gyntjéből – természetesen ebben már a lányok is részt vettek. De Becket Godotjából, Harold Pinter Gondnokából is adtunk elő részleteket. Ezekben a „színházi manőverekben” Márai G. Botond barátom volt nélkülözhetetlen társam, mi eszeltünk ki mindent. Szerettek minket? Ki tudja! Mindenesetre velünk mindig történt valami. De Huszty tanár úr kézben tartotta az osztályt. 1964-ben, amikor az Erzsébet híd elkészült, átmentünk a hídon Pestről Budára. Együtt az osztály. Az eseményt megörökítendő néhány soros emlékeztetőket írtunk, amiket aztán magnóra mondtunk a boldog utókor számára. (A felvétel megvan. A boldog utókorra még várnunk kell.)

Milyen tanár volt? Tizenöt év tanári gyakorlata után merem állítani, hogy ragyogó. Tudtam ezt akkor is, de gyerekként képtelen lettem volna indokát adni, miért. Szellemi kaland volt minden órája. Feltett egy kérdést – és lépésről lépésre közelítve megválaszolta. Mi pedig nagy izgalommal igyekeztünk gondolatmenetét kitalálni. Ha valaki kapcsolódni tudott hozzá – nem volt nála boldogabb ember a világon. És nemcsak az irodalmat, a nyelvtant is tudta érdekesen tanítani! „Jaj, de szép! Jaj, de gyönyörű!” – kiáltott fel elragadtatással, fellelkesülve egy-egy verstől vagy novellától, egy regény szerkezetétől, amit érzékletes szemléletességgel, nagy átéléssel magyarázott. De egy bonyolult összetett mondat szerkezeti elemzése ugyanilyen izgalommal töltötte el. Bevallom, ezt csodáltam. Nem értettem, de csodáltam – és csodálom ma is. Lelkesedése igaz volt. Nem nevettünk rajta. Valóban el volt ragadtatva, el volt bűvölve! Hogy konzervatív volt? Persze, nagyon is! A 19. század nagy költői álltak hozzá különösen közel, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, aztán a Nyugatosok, legfőképp Ady, Babits és a tört életű Juhász Gyula. Nem kellene érte ma sem szégyenkeznie. Volt benne valami túlzott pátosz, keserűség a magyarság sorsa miatt. (Ezen persze mosolyogtunk. De illedelmes, jó gyerekek voltunk: nem nevettünk!) Úgy érezte, nemzeti hagyományaink nem számítanak olyan értékeknek, nincs olyan rangjuk, mint ami őket megilletné. S ezért ő, akinek mindez oly sokat jelentett, sértett volt. Maradinak tetszett ez a sértettség, régimódinak. A háttérben ideológiai szembenállást sejtettünk – és persze jól. Hiszen Huszty tanár úr nem volt feltétlen híve és hirdetője a szocialista eszmerendszernek, de soha nem uszított ellene. Nem politizált. Rajongásig szerette tárgyát, s így próbálta továbbadni a magyar kultúra és irodalom iránti elkötelezettségét. De nem volt kirekesztő! Nem hirdette, hogy csak az érték, ami magyar. A jó orosz és francia irodalom – mint ahogy minden egyéb nyelven írott is – ugyanolyan nemes érték volt számára. Tolsztoj elsősorban, Dosztojevszkij és Gogol. A franciák közül ugyancsak a 19. századi nagyok vonzották leginkább.

Kiváló előadó volt. Vörösmarty Szózatát egyszer olyan hatásosan olvasta föl, hogy az iskolai szavalóversenyen magam is hasonló hatáselemekkel próbáltam elmondani, amit persze a jó szemű Tímár György tanár úr – akit nagyon szerettem – azonnal felismert. Amikor ugyanis az utolsó szakaszban visszatért s fogadalomképpen más szórenddel ugyan, de újra felhangzott: „Légy híve rendületlenül hazádnak, ó magyar!” – végigfutott hátamon a hideg. De nagy élmény volt a Vén cigány is, vagy Karinthy novellája, a Találkozás egy fiatalemberrel. Képes volt megéreztetni-megértetni velünk saját, elveszthető tisztaságunk rémképét. De emlékszem Móricz Hét krajcárjára is. Sikerült az elbeszélés összetett, keserű boldogságát megjelenítenie. Elhangzott Karinthy Cirkusza is: szeretett volna előkészíteni minket mindenre, ami az életben várhat ránk. Szenvedésre, halálra is. Rémlik, egyszer felolvasta Babits Ősz és tavasz között-jét is.

Évente szervezett kirándulásainkra megmondta az útitervet, s kiosztotta a feladatokat – kiselőadásokat tartottunk egy-egy városról, múzeumáról, templomáról –, a legjobb módja volt ez a tanulásnak. Minden fontosabb városba elvitt minket. Nagy fájdalma volt, hogy 1966 őszén, negyedik gimnazista korunkban nem vihetett el minket Erdélybe. Az akkori politikai helyzet nem tette lehetővé. Ízig-vérig tanár volt ebben is. Meg akarta nekünk mutatni Ady szülőfaluját, Érmindszentet; Nagyváradot, ahol újságíró volt, ahol megismerte Lédát; Nagyszalontát, ahol Arany élt; Erdődöt, ahol Petőfi házasodott, Nagykárolyt, ahol a megyebálon először látta meg Szendrey Júliát, vagy a koltói kastélyt, ahol a Szeptember végén-t írta – és oly sok minden mást. Mindezt persze elmondta szóban, de az nem lehetett ugyanaz. Bár, ki tudja! Nagy kíváncsisággal lestem például, honnan veszi a Petőfiről szóló történeteket, s láttam, hogy egy olyan könyvből olvas, amiről mások nem is hallottak. Ez Ferenczi Zoltán háromkötetes Petőfi életrajza [1896] volt egy háború előtti kiadásban. Talán ezt a kíváncsiságot vette észre bennem, nem tudom, de neki köszönhetem – már gimnazistaként –, hogy részt vehettem Horvát István Mindennapijának sajtó alá rendezésében és kiadásában. Ez iskolai vállalkozás volt. Több gyerekcsapat is részt vett benne. Naponta jártunk a Széchényi Könyvtár akkor még Nemzeti Múzeumbeli kézirattárába Papp Péterrel, Erdélyi Gabival, és természetesen Miska bácsival, aki kiválasztott minket erre a feladatra. A magyar irodalmi élet kezdeteiről olvashattunk egy még kiadatlan, kézírásos naplót! És a régi könyvek illata!… Szerettem üldögélni a könyvtár oldalfolyosóján, összevetni az eredeti szöveget a már leírttal, utánajárni, ki volt Révai Miklós, Rájnis József, Virág, Vitkovics, Szemere, elképzelni az 1807-es, 1808-as Pest-Budát, a korabeli utcákat. Bizonyos, hogy részben innen származik a 19. század s a reformkor iránti örök vonzalmam. Amikor a könyvtár este kilenckor zárt, úgy mentem haza, mintha álomvilágból ébrednék.

Mi marad egy tanár életéből? Semmi – jelenthetjük ki bátran. Mégis, amikor már én magam tanítottam az irodalmat, volt valami nagyon fontos, amit dr. Huszty Mihály tanár úrtól tanultam. Nem is egy ilyen volt, hanem kettő. (Ha nem több.) Az egyik: a dolgozatok, feleletek elbírálásakor tévedhetetlen pontossággal ismerte fel a jót. Tudják, hogy ez milyen rendkívüli? Tudni és tudatosítani: ez a fejlődés iránya?! Hogy miért tudta mindig észrevenni? Íme, a válasz, a másik, amit soha nem felejtettem el: rajongásig szerette az ifjúságot. Megkülönböztetés nélkül, mindenkit egyként szeretett. Ha valakivel valami baj volt, oroszlánként védte. Tartotta miattunk a hátát. Cziffer Bandi miatt, aki Csepelen elhajította a kalapácsfejet, mert „mesterművét” Balogh bácsi, a mindenható mester nem kellő érdemjeggyel honorálta – az avatatlanoktól elnézést kérek, mi öt plusz egyes oktatás keretében a Csepel Vas- és Fémművekben múlattuk egyszer egy héten az időt –, vagy miattam, aki illetlen kérdést tettem fel a látogatásával iskolánkat megtisztelő Berkesi András írónak. Ráadásul osztálytársaim hívták meg, őket is magamra haragítottam. A bocsánatkérő levelet Miska bácsi írta. Hogy a magánvéleménye mi volt, hogy nekem külön mit mondott, nem tartozott a nyilvánosságra. Emlékeim szerint ekkor beszélt velem először – és persze négyszemközt – úgy, mint aki egyenrangút lát a tanítványában, aki – akárcsak ő – megütheti a bokáját. Tizennyolc éves voltam akkor.

A gimnáziumi évek alatt tekintélye megkopott. Nem talált hangot a lányokkal. Tartott tőlük. Szerzetesi életmódja miatt megmosolyogták. Még inkább ragaszkodott konzervatívnak tetsző erkölcsi elveihez. A gimnázium utolsó éveiben folyamatosan búcsúzkodott. Egyre inkább emlékeiben élt. Szeretett volna jelet hagyni. Üzenni: hogy szeret minket, hogy ne felejtsük el, hogy emlékezzünk rá. Tisztelettel bár, de mosolyogtunk rajta. És a szívünkbe részvét költözött. Gondosan leltározott könyvtárának majd’ minden könyvébe üzeneteket rejtett: „Lacika!” – szólította meg „síron túl” is unokaöccsét, aki egyetemi évei alatt nála lakott, s akit lényegében ő nevelt –, és következett az üzenet, az emlékeztető, a jó tanács. Remélte, hogy olvasni fogják a könyveit.

Sokáig élt, talán túl sokáig. Akkor is élt még, amikor már nem látott feladatot maga előtt. Ruhái megkoptak, szokásai elöregedtek, ünnepei elszürkültek, kapcsolatai megritkultak. Egy dolgot tartott: pénteken nem gyújtott rá. Fogadalomból, fegyelemből. De nyugdíjba vonulása azt jelentette: elvesztette a közeget, mely szellemi ébrenlétét biztosította. Még belekezdett egy különös munkába: a millenniumi földalattin legkedvesebb osztálya – ezek mi voltunk, az 1967-ben érettségizett IV. C osztály – végigutazza a magyar történelem és irodalom évszázadait. Amolyan rendhagyó kultúrtörténetet akart írni. Neki kezdett, egyszer egy téli estén fel is olvasott belőle nekem, de aztán ezt a tervét is felőrölte a kor és a feledés. Meg a depresszió. Amikor apám tizenhárom éves koromban, 42 évesen meghalt, Miska bácsi megrendült, hosszú levelet írt nekem, ma is őrzöm. Azt írta: „Kisfiam, amíg élek, fogom a kezedet.” Betartotta az ígéretét. Élete utolsó időszakában, amikor már gyámolításra szorult, igyekeztem valamit a reám fordított figyelemből visszaadni. És nem csak én. Az egész osztály. László Andris osztályán feküdt élete utolsó heteiben. Ott is halt meg. Amikor utoljára beszélni tudtam még vele, arra kértem: keljen fel, meg kell erősödnie. „Fiam! Semmi értelme” – mondta. 1992-ben halt meg, nyolcvanhat éves korában.

1980-ban, már a Színművészeti Főiskola befejezése után elvégeztem az egyetemet is. Pedagógiai módszertanból dr. Huszty Mihály tanár úrnál kellett államvizsgáznom. Csekély fizetési kiegészítés volt ez számára, meglévő szerény nyugdíja mellé évente egyszer-kétszer. Ennyi maradt vezetőtanári előjogaiból. Ült velem szemben, és kérdezett. Vizsgáztatott. Valóban megbeszéltünk egy pedagógiai problémát. Nem komédiáztunk. Pedig akkor már tizenhárom éve nem voltam a növendéke, és szorosabb kapcsolat fűzött össze minket, mint tanárt s diákot. Amikor beírta a jelest – odaírta a nevét. Szálkás betűivel, ahogy ötödikes bizonyítványom végén, a „felsőbb osztályba léphet” után is: dr. Huszty Mihály. Így történt, hogy érettségi bizonyítványomat éppúgy, mint utolsó egyetemi vizsgámat, a pedagógia- módszertan államvizsgát az ő neve hitelesíti.

Én voltam aznap az utolsó vizsgázó. Összepakolt. Mentünk a Pesti Barnabás utcai Bölcsészettudományi Kar lépcsőin lefelé. „Meghívhatom Miska bácsit ebédre?” – kérdeztem. És miután beleegyezett – ez addig még soha nem fordult elő! –, beültünk a Vigadó téri Dunakorzó étterembe. „Tegezhetsz, fiam!” Száraz, tárgyilagos hangon mondta. A szemembe nézett. „Köszönöm, Miska bácsi, ne tessék tőlem ezt kérni!” Szükségem volt rá, hogy ne tegezzem. Hogy megmaradjon számomra annak, aki mindig is volt. Nem szólt, nem tiltakozott. Másról beszéltünk.

Több mint tizenhárom éve nem él. Életünk szédítő tempója – mondhatjuk.

Egy ideje más iskolába járunk. Jelentem: az osztály létszáma harminchat – meg egy fő. Hiányzik: Katona Katalin; dr. Cziffer Endre osztályvezető főorvos, az orvostudományok doktora; Gonda Péter, az UNESCO párizsi központjának oktatáskutatási referense; Márai Grosschmid Botond, az egykori Múzsák művészeti folyóirat és kiadó irodalmi szerkesztője… és dr. Huszty Mihály.


                                                                                                                                             JUBILEUMI ÉVKÖNYV, 2006.

 

 


Comments: 0